Bibliográfia


P.Sz.J.: Finom színek művészei-Kovács Tamás és Bikácsi Daniela kiállítása a Stúdió Galériában, Népszabadság, 1972 aug.9.

Vadas József: Szárnykészítők, Élet és irodalom, 1975 okt.4.

/h/: Négy festő, Magyar Nemzet, 1977 július 1.

Horváth Teréz: Magyar tájak- kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában,Népszava,1979 ápr.8.

Kótai József: Kőszilánkok, önarcképek és akvarellek, Magyar Nemzet, 1992 dec.11.

Hajdu István: A hely színe, Beszélő, 1992 dec. 12.

Hajdu István: Színes víz, Beszélő, 1993 febr. 13.

Verba Andrea: Idő és Jelenlét – Bikácsi Daniela képei, Magyar Narancs,1993 máj.20.

Kováts Albert: A Folyamat Társaság Csepelen, Beszélő, 1993 máj. 19.

Molnár Szabolcs: A Portugál Ellipszis – Bikácsi Daniela kiállítása, Új Művészet, 1993/7

Almási Tibor: Kell-e vagy sem pasztell biennálé?, Művészeti Műhely, 1993/1

Szeifert Judit: Oszlopok, Új Művészet, 1998 június

Keserü Katalin: „A második nem”, Az azonosságok művészete /1960-tól napjainkig/, Modern magyar nőművészet történet, Kijárat Kiadó, 2000

Szemethy Imre: Desztöni, avagy a fonetikus végzet szaniterkávája /Bikácsi Daniela festményei/, Mozgó Világ, 2000/9

Sinkó István: A geometria diszkrét bája – Bikácsi Daniela kiállítása, Új Művészet, 2000 dec.

Bakonyvári M. Ágnes: Művészi valóságértelmezés és világképépítés, az Emlékezésről című kiállítás előszava, MAOE/Vigadó 2000

Siklós Péter: Ki állít ki és mit?, Élet és Irodalom, 2000 aug.4.

Rumpler György: Mire emlékezzünk, mire ne?, Népszabadság, 2000 aug. 11.

Szeifert Judit: Körképek, Új Művészet, 2001 aug.11.

Jóry Judit: Scala santa –Szent lépcső – Bikácsi Daniela kiállítása, Hegyvidék, 2001 jan.

Bálványos Anna: Két pont között, Élet és Irodalom, 2001 febr.9.

H. Szilasi Ágota: Szent és profán, 2002 szept.6.

Radnóti Sándor: „Vagy vedd példának a kicsiny fűszálat”, Élet és Irodalom, 2002 jún.

Kováts Albert: „Kilépni a profán, folyamatos időből” - Bikácsi Daniela műtermében, Új Művészet, 2003 jan.

Fűkoporsó és tollevél, Fejér Megyei Hírlap, 2003. ápr.2.

Szeifert Judit: A pincéből a titkok kertjébe, Élet és Irodalom, 2003. szept.5.

Marton Éva: Egy másik valóság- Látogatóban Bikácsi Daniela festőművésznél /Lugosi Lugo László fotóival/, Artmagazin, 2006/2

Bán Zsófia: Némafilm- Bikácsi Daniela kiállítása,Octogon, 2008/1

Hajdu István: A hely bejárása – Bikácsi Daniela : Némafilm, Balkon, 2008/1

Szabó Noémi: Örök kérdések, Élet és Irodalom, 2009 jún.19.

P.Szűcs Julianna: Minimális táj, Revizor, 2009.06.15.

Szeifert Judit: Az emlékezés kertjei, Új Művészet, 2009. júl.

Rózsa Gyula: Vízfestők és vízzel festők, Népszabadság, 2009.aug.12.

Szeifert Judit: A meditáció helye, Élet és Irodalom, 2009.okt.9.

P. Szabó Ernő: Művek meghatározott térben, Magyar Nemzet, 2010. aug.14.

Kováts Albert: Átszellemítés + tárgyiasítás, Műértő, 2011 nov.



Hajdu István: A hely bejárása


„… Bikácsi Daniela az elmúlt években apró, látszólag monoton vonásokkal, de mégis rebbenően érzékeny és színes felületeket megképző gesztusaival majdnem üres helyként jelöli meg a természet helyét, mondhatnánk, kihagyja a vegetációból az életet, és a hiátust festi meg festménynek. Erős, már majdnem szimbolikus jelentéssel teli geometrikus formákat szerkeszt, szinte a realizmus, a figuralitás határáig csupaszítja-egyszerűsíti a táj képződményeit, majd az utolsó pillanatban, mielőtt valóban konstrukcióvá, absztrakt szerkezetté válna a képi rendszer, s kihülnének a motívumok, visszafordul és soha-nem-volt-nem-lesz, lírai, ugyanakkor majdnem azonosítható építménnyé formálja a helyet, a megfogalmazhatatlan, de mégis testet öltött hiányt. Motívumai, park-, medence-, szegély-részletek, mesterséges halmok – egyszerre sírok és masztabák – gondolhatnánk, „mesés” land art tervek egy tenyérnyi sztyeppére méretezve. Negatív és pozitív formák az értelmezés kénye-kedvére, amúgy pedig szellemes és már-már szürrealisztikusan metafizikus, vagy fordítva, időből kivetetten ironikus parabolák: Bikácsi Daniela képein csendéletté válik a táj, melyben Rilke halott emberének árnyéka is felsejlik. Olybá tűnik, akár az idő (is) festhetné és festi is ezeket a képeket, mintha folyamatosan száradnának, s ettől színesednének – színtelednének a halmok, mélyedések, kitüremkedések, s halódnának szépre és csöndesre, egyszersmind átszobrosodnának az örökkévalóságba.

Legújabb képeire, amelyeken az érzékiség és a forma érvényébe vetett hit szívenütő erővel bomlik ki, rezignált bölcsesség vonódik rá tompa fénnyel.Úgy tetszik, Bikácsi pontosan érti, hogy az utóbbi években milyen sebességgel változott meg a kép jelentése, és a jelentés értelmezhetősége a kép gyorsasága, szaporasága és bősége, tehát a fogalmisággal össze nem függő, attól eltérő, egészen más természetű tuljdonság és funkció révén, s mekkora elánnal válik a kép folyamattá, következésképpen ornamentikává.

Másképpen fogalmazva: az információ dinamizmusa és sűrűsége föleszi magát a közlést .S hogy mindez egy türelmetlen, egyszersmind átasztétizálódott és mákonyossá tett, újfajta horror vacui következménye, mely harsányra és agreszívre szublimált vágyakból elegyedett össze, hogy stimuláló szerként működhessék. Ezzel a horror vacui-ból származó ornamentalizmussal szemben teremt egyensúlyt a Bikácsi Daniela által is felfedezett amor vacui, mely olyan negatív töltésű fogalmakat transzformál, mint a hiány, az üresség, a kevés…”